Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a fotózás végén megkérdezik a szülők: "Ne haragudj, de Te ezt, hogy bírod?" Én ilyenkor elmosolyodom.
A válaszom csak annyi, hogy imádom a gyerekeket. Persze azt is szeretem, ha mindenki olyan, mint egy kis angyal és gördülékenyen zajlik a fotózás, készülnek a meghitt szépséges fotók, de a valóság azért picit bonyolultabb.
A kedvenc mondatom: "Nem értem mi van vele, soha nem szokott így viselkedni!"
(Valószínű nem is minden nap vesztek részt egy fotózáson, ez a legtöbbször egy új szituáció.)
El kell árulnom, nem minden olyan egyszerű, és meseszerű mint ahogyan a fotón látszik.
Egy négytagú családban nagyon ritka eset, hogy mindenki egyformán szeretne részt venni a fotózáson.
Szerintem az sem titok, hogy az apukák előszeretettel kivonnák magukat a fotózásról, míg az anyukák 99%-a (azok közül, aki eljön hozzám) nagyon is szeretne családi fotókat.
Ha az egyik szülőnek nyűg a fotózás, akkor az a gyerekekre is kihatással van, ők sem akarják majd és elindul egy lavina, mert aki szeretné a fotókat dühös és csalódott lesz.
A gyerekek szintén legalább két táborra szakadnak:
- Azok, akik szeretnek fotózkodni, élvezik, ha rájuk figyelünk és szerepelnek. Nyilván ilyenkor könnyebb dolgunk van.
- És azok akik : „Okés legyünk túl, rajta. De mit csinálunk még mindig itt? Hiszen már eltelt 5 perc. Amúgy is, mikor megyünk már végre fagyizni?!" :D
Szinte mindig van valaki a családból, aki valamilyen szinten szét trollkodja a fotózást.
A helyzet az, hogy én nagyon szeretem az eleven gyerekeket, rettentően jókat szoktam nevetni és szórakozni velük.
De mindenkinek él egy tökéletes fénykép a fejébe, hogy hogyan szeretne kinézni, mit szeretne csinálni, milyen legyen minden és mindenki körülötte, és közben legyen ez egy teljesen természetes 'elkapott pillanat'….
Közben pedig küzdünk a természettel, elmegy a nap s visszajön, kiég a fotó, túl sok az árnyék, túl kevés az árnyék, fúj a szél, miért nem fúj a szél? Szúr a fű, szomjas vagyok, melegem van, fázok, folyik az orrom, éhes vagyok, bele lóg a hajad a szemedbe, leöntöttem magam. EZT ÉN TUTI NEM VESZEM FEL!
Anya: Csak annyit kérek mosolyogj! Ne így ez túl mű. Gyerek: Anya én mosolygok!!!
Anya: Tudod mit akkor inkább ne csinálj semmit csak állj, tudod olyan természetesen.
A gyerekek egy bizonyos korig, nem értik mi az a mű mosoly, ezért inkább megnevettetem őket, hogy őszinte csillogó szemű mosolyt kapjunk. Így picit belefeledkezzenek a pillanatba, és ne azt lássák, hogy egész végig csak piszkáljuk őket.
Természetesen amikor az egész család a kamera előtt áll, akkor nagyon nem akarnak teljesülni azok a kérések amik elhangzanak.
De amint egyedül van a gyerkőc, mint akit kicseréltek, egyből mindent megért és csodaszép fotók születnek. De akkor miért nem megy ez a családdal együtt? :D
A szülők általában ámulnak és bámulnak milyen nyugodtan tudom kezelni a különböző szituációkat. Bevallom, van amikor én is fáradtabb vagyok és nehezebben viselem a dolgokat. De senkinek sem teszünk jót vele, ha rá stresszelünk a fotózásra.
Bízzátok rám magatokat, minden amit mondok vagy kérek okkal csinálom, mert nekem is az a fontos, hogy elégedettek legyetek és egy szuper élmény legyen a fotózás.
A fotózás után gyakran kapok ilyen fotókat <3 Nehéz ez a modell szakma :D
A nadrágot, meg majd anya kimossa ;)
A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. :D
Köszönöm drága barátnőm és tündérbogyó szépségeim, hogy ez a bejegyzés létrejöhetett.
Várok mindenkit szeretettel, egy kalandos fotózásra!